„A nemzeti jelleget különben is könnyebb művészi alkotásokban megéreztetni, mint elemző szóval megközelíteni.” Ezt a nehezen megcáfolható kijelentést Kodály Zoltán tette 1939-ben, amikor egy tanulmányában megpróbálta meghatározni – s ez a tanulmány címe is – „Mi a magyar a zenében”.
Kodály e kulcsfontosságú kérdés taglalásánál általában a magyar népzene, népdal sajátosságait s lehetőleg annak is legősibb rétegeit vette figyelembe.
Másrészt azonban kétségtelen, hogy az általunk tárgyalt Lavotta és kora, azaz 1764-1820 évek által behatárolt évtizedekben létezett már egy nagyon karakterisztikus, viszonylag jól körülírható zenei hungarikum: a verbunkos. Sőt, mint arra már 1955-ben a Magyar Zenetörténet Kézikönyvében Szabolcsi Bence is rámutatott, a 18.század végén és a 19.század elején egyenesen a verbunkos volt a magyarság zenei szimbóluma, a magyar zenei romantika hivatott nyelve. Természetes tehát, hogy ha a részben Lavottával egy időben élt Franz Schubert, az első valódi zenei romantikus zeneszerző életművében fellelhető magyaros elemekről beszélünk, ez alatt a verbunkos hatását értjük.
Schubertről ismeretes, hogy tragikusan rövid életének 31 évét szinte kizárólag Bécsben élte le. Tartózkodási helyeinek felsorolásánál ezért már egy néhány napos, netán hetes kirándulás is eseményszámba megy. Annál inkább jelentős a két magyarországi, zselizi tartózkodás. Bár Zselizen Schubert épp nem kirándult, hanem Eszterházy Mária és Karolina grófkisasszonyoknál házitanítóskodott, a környezetváltozás áldásos módon segítette élet-és alkotókedvének regenerálását. Új benyomásokkal gazdagodott, amelyek között kitüntetett fontosságú a verbunkos megismerése. Nem tudunk ugyan olyan adatokról, amelyek közelebbről rámutatnának arra, pontosan mikor mely cigánybanda előadásában milyen melódiákat hallott az osztrák komponista. Kétségtelen azonban, hogy Zselizen akkor már régóta működött kocsma, muzsikáltak cigánybandák és Schubert sem a bort, sem az egyszerű emberek társaságát soha meg nem vetette. Magától értetődő tehát, miért csak 1818, azaz a zeneszerző első zselizi tartózkodását követően találkozunk nála magyaros hatást tükröző elemekkel.
Schubert alapvetően lírai habitusa, könnyen alkalmazkodó alkata lehetővé tette a legkülönbözőbb stilisztikai hatások befogadását és azok önnön személyes zenei nyelvébe olvasztását. Ahogyan zenéjét folyamatosan átszövik az osztrák, jellegzetesen bécsi zenei dialektus, úgy később a verbunkos vagy magyaros stílusjegyek elemei is. Ezek a hatások néha evidensek és könnyen kimutathatók, gyakrabban azonban mintegy álomszerűen köszöntenek vissza egy-egy tipikusan schuberti fordulatban. Az alkotó géniusz ereje Schubertnél is előfeltétel, hogy a kollektív, nemzeti elemek visszatükröződését érdemben tárgyalhassuk.
A fentebb taglaltak fényében szeretném leszögezni, hogy előadásom távolról sem a teljesség igényével készült, hisz a téma kielégítő taglalásához egy hónapok vagy akár évek kemény munkáját összefoglaló vaskos monográfia kellene. Inkább példaszerűen ragadtam ki néhány mesterművet Schubert oeuvre-jéből. Közülük az első a szerző máig egyik legnépszerűbb műveként számon tartott D 667 jegyzékszámot viselő A-dúr zongoraötös, azaz a Pisztrángötös. Mint ismeretes, 1819-ben született a steyri kirándulás hatására. Ez a mű minden ütemében Schubert egyik legpozitívabb, legfelhőtlenebb alkotása. Nemcsak egyszerűen kedélyes, hanem sziporkázóan vidám, gondtalan, arányos és szellemes. Ehhez az elragadó összbenyomáshoz a varázslatos felső-ausztriai tájon kívül a friss zselizi élmények és a folytonosan visszatérő, sajátosan schuberti módon transzformált verbunkosintonációk is hozzájárulnak. Hallgassuk meg először az első tétel zárótémáját, ahol némileg meglepetésszerűen, de korántsem szervetlen benyomást keltve, epizódként ugyan, de még egy rövid továbbfejlesztést is ösztönözve köszönt ránk egy ilyen zenei gondolat.
(1.hangzó példa – Pisztrángötös, 1.tétel zárótémája, Allegro vivace)
Amint az előző előadásból kitűnhetett, a verbunkos ezerarcú. Előadásomnak nem célja, hogy mélyreható stilisztikai elemzésnek vesse alá a megszólaltatott Schubert-szemelvényeket. Az átlagos hallású zenekedvelő könnyen felismerheti, mikor melyik arca vagy arcvonása erősebb a verbunkosnak. Hol a pontozott vagy másképpen feszes ritmus, hol a triola, a bokázó fordulat, a szeszélyes dallamvonal, esetleg a bővitett szekund a meghatározó. A következő idézetek: a Pisztrángötös 5.tételét alkotó finálénak a főtémája és a belőle kifejlesztett zárótéma. Azonnal feltűnik, mi a verbunkos schuberti alkalmazásában egyéni és megismételhetetlen: a hangszerelés és a frazeálás sajátosságain túl a harmóniai aláfestés.
(2.a-b hangzó példák – Pisztrángötös, 5.tétel főtémája és zárótémája, Allegro giusto)
A történelmi pontosság kedvéért említsük meg, hogy Franz Schubert első zselizi tartózkodása 1818. július 8-tól november 18-ig tartott. Ekkor még az intéző házában lakott. Ezt a 133 napot követte 1824-ben a második zselizi házitanítói kiruccanás, amely mellesleg anyagilag is igencsak segített a komponistának. A második zselizi ottlét Schubert életének 143 napját tette színesebbé, éspedig 1824. május 26-tól október 16-ig. Ekkor már méltányosabb bánásmódban volt része, amit a kastélyban kiutalt külön szoba is bizonyít.
Schubert mindkét zselizi kiküldetése alatt születtek négykezes vagy kétzongorás zongoraművek, alapvetően didaktikus megfontolásból az Eszterházy grófkisasszonyok részére. Előadásunk témája szempontjából a legérdekesebb az 1824-ben, g-mollban komponált négykezes Magyar Divertimentó, azaz a Divertissement à la hongroise, amelynek Otto Erik Deutsch a 818. sorszámot adta. A klassika.info portál szerint ez volt a 19.században Schubert legkedveltebb zongoraműve. Tegyük hozzá, hogy talán épp a hangsúlyozottan magyaros hangvételnek köszönhetően. Itt teljesen leplezetlenül, sőt programszerűen mutatkozik be a zselizi kocsmában vagy annak közvetlen környezetében tapasztalt zenei nyelvezet és ez az egyetlen Schubert-kompozicó, amelynek nevében szerepel a magyar, esetünkben franciás „hongroise” megjelölés. Tegyük azonban hozzá, hogy mind a témák, mind feldolgozásuk a népies jelleget ellenpontozva vagy azzal öszhangban, ám egyedien schubertiek – legyen szó tonális jellegről, modulációkról, szövésmódról, hangulatról vagy karakterről. A mű napjainkban is népszerű, dilettáns zongoristák tucatjai bocsátják általa vélt vagy valós tehetségüket a nagyvilág nyilvánossága elé a YouTube internetes videomegosztó portálon.
Következő példánk a verbunkos szempontjából határeset. A D 850 D-dúr „gasteigi“ zongoraszonáta utolsó tételének témájáról van szó. Ezt a darabot is egy gyönyörű sokhetes felső-ausztriai és salzburgi kirándulás ihletett, amelyre Schubertet a nagy pártfogó, baritonista Michael Vogl vitte el 1825 nyarán. Hogy fellelhetők-e még ebben a pontozott ritmusú és triolás folytatású témában verbunkos elemek olyan mértékben, hogy azokat a magyaros hatás kategóriájába soroljuk, döntse el a tisztelt hallgató. Ha így is van, akkor csak indirekt, tudatalatti, messzemenően intim és „ködösített“ módon, amit Wilhelm Kempff kifinomult előadása is aláhúz.
(3.hangzó példa – D-dúr zongoraszonáta, 4.tétel témája, Allegro moderato)
Schubert életművének egyik legautentikusabban megjelenített verbunkosmotívumát a D 934 jegyzékszámot viselő 1827-ben keletkezett C-dúr hegedű-zongorafantáziában találjuk. A darab súlypontja a Sey mir gegrüsst dalra írt variációsorozat. Ha az eddig idézett példákban a verbunkos-elemek szervesen illeszkednek a tárgyalt művek alaphangulatába, a C-dúr fantáziára ez nem érvényes, hiszen itt a 2.szakasz Allegrettójának verbunkosát a szerző éles kontrasztba helyezi a rá következő dalvariációkkal és a szakaszt megelőző lassú, éteri bevezetéssel. Kissé bizarr módon azonban ebben, a kései Schubertre annyira jellemzően időtlen és átszellemült Andante moltóban is megjelenik a zselizi cigánybanda, mégpedig a lassú bevezetés végén egy cimbalmot és hallgatót idéző akkordfelbontás erejéig. Mindez bár távolról, de határozottan a lassú-friss struktúrára emlékeztet.
(4.hangzó példa – C-dúr hegedű-zongorafantázia, Andante molto vége és Allegretto eleje)
Elérkeztünk Schubert életművének csúcsáig, a Nagy jelzőt és D 944 jegyzékszámot viselő C-dúr szimfóniáig. Ha ez a darab a szerző életművének kicsúcsosodása, akkor az első és második tételében fellelhető verbunkosintonációk egyidejűleg a magyar zenei romantika talán kéretlen, de annál megtisztelőbb megdicsőülései. Vegyük szemügyre elsőként az 1.tétel melléktémáját. A főtéma triolás robogásának elcsitulása után a fuvolák és klarinétok előadásában, hatalmas távolságból egy olyan mértékben és mélységben transzformált, Schubert szubjektív kifejezésvilágába ültetett verbunkos szólal meg, hogy azt csak Bartók és a népdal kapcsolatának leszűrtségéhez, egyediségéhez tudom hasonlitani. Ráadásul ez a kezdetben szerényen viselkedő dallam rövidesen egy schubertien katarktikus fokozás alapja lesz.
(5.hangzó példa – Nagy C-dúr szimfónia 1.tételének melléktémája és annak továbbfejlesztése, Allegro ma non troppo)
Végezetül a szimfónia második, Andante con moto tételébe vessünk egy pillantást. Annak főtémája ugyanis egy verbunkosszerű zenei gondolat és főtéma minőségében az egész lassú tétel felépítését, statikus és dinamikus formáját meghatározza. Ez a forma egy viszonylag egyszerűen értelmezhető szonátarondó. Az oboa és később a klarinét által megszólaltatott melódia feszes, ám bánatosan lassú ritmikai lüktetése csak a B téma földöntúli dolcéja idejére hallgat el. A tétel expresszív és dinamikai súlypontja a főtéma sejtjéből elszabadult, kérlelhetetlen szigorúsággal és elkeseredett indulattal dübörgő, pontozott ritmusú szűkített szeptimakkordok fortissimója.
(6.a-b hangzó példák – Nagy C-dúr szimfónia 2.tételének főtémája és csúcspontja)
Köszönöm megtisztelő figyelmüket.
Horkay Tamás
Elhangzott 2010. április 16-án Sátoraljaújhely-Széphalomban, a „Lavotta és kora” zenetudományi konferencia keretében.