Tisztelt hölgyeim és uraim!
1.Közös méltatás
Izgalmas, de nem egyszerű feladat két ilyen különböző, markáns zeneszerzői egyéniség tiszteletére emlékbeszédet tartani, mint Erkel Ferenc és Fryderyk Chopin. Hiszen azontúl, hogy mindketten 1810-ben kezdték el fényes földi pályafutásokat, első pillantásra nem sok minden köti össze őket. Nem célom és nem is áll módomban itt és most párhuzamos portrét készíteni Erkelről és Chopinről, ennek ellenére nem tudok ellenállni a csábításnak, hogy bevezetés gyanánt röviden együtt beszéljek kettőjükről.
Mind Erkel Ferencben, mind Fryderyk Chopinben a zenei romantika egy-egy lángelméjét tisztelhetjük, akik életműve és hagyatéka hazájuk zenekultújára számára kulcsfontosságú. Mindketten kitűnően zongoráztak, mindkettőjük zenei nyelvét markánsan befolyásolta a 19.század első felének olasz operája, konkrétan Bellini, és valahol mindketten a nagy romantikus forradalmak, szociális és nemzeti mozgalmak rajongói, tisztelői, gyermekei voltak. Chopin, mint tudjuk, komponált egy Forradalmi etüdöt és számtalan művéből árad az elnyomott lengyel néppel vállalt sorsközösség, annak sanyarúsága fölött érzett harag és lázadás. Erkel pedig nemcsak a Hunyadi Lászlóval és a Bánk bánnal lázított és szolgálta tollával a magyar szabadság és függetlenség ügyét, hanem még akkor is zenébe foglalta e gondolatokat, amikor az ország közhangulatát a gazdagodás békeéveiben már rég a kiegyezés uralta.
Itt azonban fontos párhuzamok meg is szűnnek. Chopin alig húszévesen elhagyta hazáját és mindössze 39 évesen, a tüdőbaj és szerelmi csalódásoktól sanyargatván a második hazájának számító francia fővárosban elhunyt. Erkel viszont több mint kétszer olyan hosszú, 83 évet magába foglaló életpályája során alig hagyta el az akkori Magyarországot és oroszlánrészt vállalt minden jelentős zenei intézmény megalapításában, fejlesztésében. Tegyük hozzá, hogy Chopin életműve rövidesen kiemelkedő világsikerben részesült, zongoraműveinek nagy részést máig az egész világon játsszák, tanulják, magyarázzák. Erkel Ferenc tehetsége viszont legnagyobbrészt az opera, a magyar nemzeti opera formájában hozott hazája számára gyümölcsöt és legjobb műveinek nemzetközi sikerét számos tényező gátolja. Erkel „a” magyar nemzeti romantikus, a magyar zene atyja (minden büszkeségünk ellenére Liszt Ferencet a magyar zene nem tekintheti kizárólag sajátjának), Chopin pedig nem elsősorban egy lengyel zenei romantikus, nem is a lengyel zene atyja (ezzel összefüggésben inkább Moniuszkot emlegetjük), hanem az egyetemes zenetörténet egyik legnagyobb egyénisége. Igaz, operával adós maradt és zsenije csaknem kizárólag a zongoramuzsikát gazdagította halhatatlan alkotásokkal.
2.Erkel Ferenc
Erkel Ferenc családja Pozsonyból, a 18.századvég magyarországi zenei központjának vidékéről származik. Apja, aki a kis Ferenc első zenei oktatója is volt, a Békés megyei Gyulára került tanítónak és zenei karnagynak. Az ő révén került Erkel kapcsolatba azzal az egyházi hagyománnyal, amely a 18.század Magyarországában a legigényesebb műzenét képviselte. Ferenc gyorsan haladt a tanulással. Tízéves korában már néha helyettesítette apját orgonista minőségében, tizenegy évesen pedig először zongorázott a gyulai közönségnek. Nagyváradon kezdte el gimnáziumi tanulmányait, Tizenkét évesen a pozsonyi bencéseknél folytatta a tanulást, ahol a morva számazású Klein Henrik, a jeles klasszicista komponista személyében kiváló zenei nevelőhöz jutott. Erkel Pozsonyban ismerkedett meg a nagy bécsi klasszikusok, a kor mestereinek muzsikájával, a nagy operakomponistákkal, de az ünnepelt verbunkos szerző, Bihari János hegedűjátékával is.
Pozsony után 7 évre Kolozsvár lett az ifjú Erkel következő tartózkodási helye, ahová 17 évesen zongoratanárnak hívták. Arról, hogy milyen jelentősen befolyásolták Erkel későbbi pályafutását a kolozsvári évek, beszéljen ő maga: „Ami vagyok, mindent Kolozsváron töltött éveimnek köszönhetem. Ott műveltem ki magamat zongoraművésznek, ott tanultam legtöbbet, ott lelkesítettek s ott kötötték szívemre a magyar zene elhanyagolt ügyét, s ott telt meg a szívem a szebbnél szebb magyar népdalok árjával…“
A kolozsvári évek kapcsán Erkel zongoraművészi sikereiről is szólnunk kell. Virtuóz zongorista híre országszerte, egyre szélesebb körökben terjedt és Liszt Ferenc mellett sokáig az első magyar zongoraművésznek számított. Külföldi énekesnek vagy hangszeres művésznek csak ő lehetett a zongorakísérője, jelentős zenei élmény nélküle elképzelhetetlen volt. Mai előadásunk alkalmával nem kerülhetjük meg Chopin e-moll zongoraversenyének magyarországi bemutatóját 1835 november 1.-én. Idézzük a Honművész c.lapot: „Ezen itt még nem hallatott s új ízléssel készült hangmű nemcsak belső kellemes mineműségére, hanem igen igen helyes előadatására nézve is köztetszést nyert s Erkel urat, mint egyik legjelesebb fortepianistánkat, ki a művészi és érzékeny játszás párosításának tudományát oly nagy mértékben sajátjává tudja tenni, örömmel jutalmazták tapsaikkal a válogatott műértő hallgatók.” Bár Erkel pont ebben az időben indult el dicsőséges karmesteri, színházmenedzseri (Németh Amadé szerint színházi diktátori) és operaszerzői útján, kedves hangszeréhez, a zongorához sosem lett hűtlen.
Erkel személye 1835 után egészen 1884-ig, amikor kitüntették az újonnan megépült Magyar Királyi Operaház örökös főzeneigazgatói címével, elválaszthatatlanul összefonódott a magyar zenei színjátszás, a magyar opera vezetésével, szervezésével vezénylésével és természetesen zeneszerzőként is. Ezzel együtt nem titok, hogy korántsem volt minden operája sikertörténet. A Hunyadi László és a Bánk bán elsöprő sikert arattak ugyan és máig az összes magyarul is éneklő operaház repertoárját alkotják, de a későbbi alkotásokkal Erkel a kísérletezés, az alkotói keresés útjára lépett és bizony ez az út gyakran bizonyult rögösnek. Az említett két opera legnagyobb erénye abban a mesterségbeli tudásban rejlik, amivel szerzőjük saját vérmérsékletével összhangban, eredeti módon ötvözte a korabeli külföldi operák bevált dramaturgiai és stílusbeli pozitívumait a verbunkossal, a sajátosan magyar zenei gondolkodással és az aktuális közhangulat, a társadalmi korszellem követelményeivel.
Rövidesen azonban feltűnt Richard Wagner a maga újnémet agresszivitásával, fülledten erotikus kromatikájával és végtelen dallamaival, ami alapvetően megrengette az akkori operavilágot. Nem csoda, hogy Erkel sokáig nem engedte a Nemzeti Színházba Wagner zenéjét, „féltve a zsenge magyar operát a német mester monumentális művészetétől” (Kodály). Erkel azonban zeneszerzőként nem vonhatta ki magát teljesen Wagner hatása alól, amiről a Dózsa Györgytől kezdve több operájának partitúrája tanúskodik. Wagner árnyékában viszont nagyon nehéz operaszerzőként alkotni, erről sokan mesélhetnének. Az sem elhanyagolható körülmény, hogy a Bánk bán után Erkel egyre nagyobb mértékben folyamodott a szerzői munkamegosztáshoz, fiaira egyre több feladatot rótt a szólamok, a harmóniák kidolgozása, a hangszerelés terén – ennek kapcsán emlegetjük ma az Erkel-műhelyt – és például az István király már nagyrészt nem is Ferenc, az apa, hanem Gyula, a fiú műve.
Térjünk vissza az Erkel halhatatlanságát megalapozó remekművekhez, a Hunyadi Lászlóhoz és a Bánk bánhoz. Mindhettő szövegkönyvét Egressy Béni írta, nagy színpadi tapasztalattal és érzékkel. Az első igazi nagy és időtálló siker a Hunyadi László bemutatása volt 1844-ben. Egyik alapja természetesen a politikai időszerűség, hisz a forradalom felé tartó nemzeti mozgalomnak ugyanazt mondta, mint Itáliában Verdi Nabuccója. Másrészt világossá vált, hogy a sok, többnyire dilettáns kísérlet után egy gazdag zenei tapasztalat birtokában lévő szerző vállalta a magyar nyelvű, sőt a magyar nyelvből kifejlesztett zeneiségű, egész estet betöltő opera megírását. Ha a kritikusok jó részét nem is, a reformkori Pest és később a vidék közönségét azonnal meghóditotta a Hunyadi. 1852-től Aradon, Nagyváradon, Temesváron, Gyulán, Kolozsvárott, később Kassán, Miskolcon, Pozsonyban játsszák nagy sikerrel az operát. Az 1844-es pesti bemutatóra így emlékezik Ábrányi Kornél, a szemtanú: „Mint fiatal jurátus éltem akkor Pesten s nem felejtem el soha a régi Nemzeti Szinház nézőterének akkori képét, sem a kedélyek s lelkesedésnek azt az óriás felkavarodását, mely az első előadás után az egész városon erőtt vett. (…) Mikor az első felvonás végén először csendült fel a Meghalt a cselszövő kezdetű s még ma is mindig felvillanyozó karének (…) a közönség tömegesen felkelt helyéről, kendőket, kalapokat lobogtatott s zúgta az éljeneket. Mikor pedig a függöny legördült, többször követelte a kar ismétlését, a szerzőt pedig számtalanszor hívta a lámpák elé.”
Jelentős remekmű az opera legfontosabb zenei témáit megelőlegező nyitánya, amelyet önállóan is szimfonikus koncertek műsorára szoktak tűzni. De az opera egyes részei cigánybandák, katonazenekarok közvetítésével a népnek is ismerőssé váltak. Ilyen örökzöld népszerűségű részek például a már szóba került Meghalt a cselszövő kezdetű induló vagy az önálló táncbetét feladatát ellátó, minden idők talán legszellemesebb verbunkos zenéje, a Palotás. Eltáncolni ugyan most nem tudjuk, de zongoraátiratban meghallgathatjuk Marik Erzsébetnek köszönhetően, akit most nagy tisztelettel és szeretettel felkérek a Palotás előadására.
Számosan kezdeményezték a Hunyadi László külföldi előadását, például Liszt Ferenc Weimarban. Sajnos több ilyen kezdeményezés anyagi okok miatt hiúsult meg, ugyanis a sokgyermekes Erkel képtelen volt előteremteni a tetemes másolási költségeket. Igen, akkoriban még nem a zeneszerző kapott szerzőig jogdíjat, ha egy művét előadták, hanem a szerzőnek kellett mélyen a zsebébe nyúlnia, hogy művét előadhassák.
A Hunyadi után 17 évet kellett várni a következő Erkel-operára. Amikor azonban újra megszólalt, életműve legértékesebb darabjával, a Bánk bánnal lépett a közönség elé. Katona József történelmi drámájának éppúgy nincs párja a magyar irodalomban, mint Erkel operájának a magyar zenében. A Bánk bán félreérthetetlen vádirat mindennemű zsarnokság ellen, Erkel addigi eredményeinek sikeres összegzése és a korai magyar operairodalom betetőzése, mely már magában hordozza a zenés népszinmű csíráit. Erkel itt egyedülálló magasságokba emelte a verbunkos zenét. Melodikus invenciójának legmeggyőzőbb bizonyítékaival szolgál, leleményességének számos gyöngyszemében gyönyörködhet az utókor. Zenekari hangszerré avatja a cimbalmot és a citerát, tovább tökéletesíti a magyar énekbeszédet.
Csakúgy, mint a Hunyadi László, a Bánk bán is sikeresen ötvözi a magyaros vonásokat a korabeli olasz és francia operadramaturgiával. A Bánk bánt 1861. március 9-én mutatták be, s a szerző ünneplése felért egy politikai demonstrációval. Most már a korábban kétkedő kritikák is meghódoltak. Az opera ma már 149 éve állandóan műsoron van, magyarországi és külföldi előadásainak száma immár jócskán meghaladta az ezret.
A Bánk bán után Erkel 1885-ig további öt operát komponált: a Sarolta c.kissé elsikerült vígoperát, a Dózsa Györgyöt, a Brankovics Györgyöt, a Névtelen hősöket és végül az István királyt. Tette ezt egyre inkább fiaival közösen, egyre növekvő belső kétkedéssel, bizonytalankodó útkereséssel. Nőtt a magyaros deklamáció szerepe, a verbunkos hagyományból merített magyaros motívumok aránya. Dobszay László szerint az elbizonytalanodásnak nem elsősorban személyi okai vannak, hanem az 1840-as években még egyértelmű zenei válaszok tarthatósága csökkent az idő múlásával és minél inkább távolodott a zene a bécsi klasszicizmus világától, annál inkább fenyegetett a veszély, hogy a magyaros tételek voltaképpen szíműbetétek sorozatává változtatják az opera-drámát. Ez persze nem jelenti azt, hogy a fent említett operákban, főleg a Brankovics Györgyben ne tűnnének fel egyre-másra messzemenően mesteri megoldások.
Erkel életművének méltatásánál nem feledkezhetünk meg a Filharmóniai Társaság 1853-ban történt megalapításában játszott főszerepről. Nem kisebb horderejű az Országos Daláregyesület létrehozása 1868-ban, amely Erkelt főkarmesterré választotta. Ettől fogva Erkel neve elválaszthatatlan lett a dalárdamozgalomtól, fáradhatatlanul segítette azt szervezéssel, neveléssel, betanítással és vezényléssel. De az 1875-ben megalakult Országos Magyar Királyi Zeneakadémiának, a mai Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem elődjének is igazgatója és rendes tanára lett Erkel Ferenc. Ábrányi Kornél szerint mindenki tisztelte és szerette, mert nem a fegyelmi szabályok és a hivatalos fensőbbség merev rendeleteivel, hanem a kölcsönös bizalom vonzó erejével igazgatott. De Erkel mindezeken túl kora második legjobb sakkozója is volt Szén József után, a Pesti Sakk-kör alelnöke és később elnöke. S végül, de nem utolsósorban, ahogy ez általánosan ismert, Erkel Ferenc nemzeti imánk, a Himnusz megzenésítője is. 83 évesen, nagyfokú szívgyengeség következtében hunyt el a Svábhegyen 1893. június 15-én. A Kerepesi temetőben helyezték örök nyugalomba június 18-án, a Himnusz hangjai mellett.
Örök tisztelet emlékének!
3.Fryderyk Chopin
Fryderyk Chopint akár a romantika egyik szimbólumának is nevezhetjük, pedig paradox módon alig ismerte a romantika előkészitőit és első mestereit. A felvilágosodás és a racionalizmus jegyében nevelkedett és a romantikus művészetet programszerűen soha nem deklarálta, eltérően nagy kortársaitól, Schumanntól, Berlioztól vagy Liszttől. Mint tudjuk, Chopin szinte kizárólag zongorára komponált, csakis a zongora hangzásában gondolkodott, teljesen azonosult a hangszer lehetőségeivel. (Nem hiába nevezzük a zongora költőjének!) Sajátosan egyéni stílusában sokfajta hatás ötvöződik. Közöttük találjuk a briliáns zongoramuzsika kismestereit, például John Fieldet, aki a noktürn atyjaként is ismert. Az olasz opera nagymestereit, elsősorban Bellinit és a karakteresen hullámzó, díszes belcantót, aminek zongorára idomított változata Chopin nyelvezetének egyik pillére. De ugyanúgy Mozartot a forma áttetsző tisztasága, a gyengéd elegancia által, ami viszont gyakran, egyfajta szinte már brutális erő folytán megtörik. Végül szóljunk Johann Sebastian Bach változatos, áttételes hatásáról a korálszerű mozzanatokban, a prelüdszerű motivikus fejlesztésekben vagy a mesterien elhelyezett szekvenciákban.
Nem tisztem, hogy a következő percekben részletes leírást adjak Chopin stílusáról, elmeséljem élettörténetét vagy összefoglaljam életművét. Ehelyett engedelmükkel hangosan elgondolkodok arról, miért is szeretem jómagam Chopint. Kezdjük talán azzal, hogy Chopint nagyon könnyű félreérteni. Aki csak néhány népszerű keringőt vagy a cisz-moll Fantaisie-Impromptut hallotta tőle, abban kialakulhat egy torz kép, s akár a szentimentalizmus gyanúja is felmerül. Pedig a zongora költője az egyetemes zenei kifejezés lehetőségeit kutatván elképesztő mélységekig és magasságokig jutott – és nemcsak utolsó műveiben. Egyetlen, fölöttébb kíméletesen kezelt hangszer segítségével néhány perc leforgása alatt többet közölhet velünk, mint mások egy óriásivá duzzasztott szimfonikus zenekar által megszólaltatott többórányi hangtömeggel. Persze nem áll szándékomban megkérdőjelezni Mahler, Wagner vagy Bruckner ilyen irányú vívmányai, már csak azért sem, mert magam is nagyon szeretem őket.
Chopin azonban gyökeresen más. Ő a „kevesebb több” elv alapján, a kisformák és az abszolút zene lehetőségeit maximálisan kiaknázva énekel nekünk a honvágyról, a tüdőbajról, a szerelemről, a forradalomról, a szenvedésről. Érdekes módon az első két igazán nagy alkotás, a még Lengyelországban komponált e-moll és f-moll zongoraversenyek a legbőbeszédűbbek, leghosszabbak. Itt már a mesterségbeli tudás minden fortélyával felvértezve mutatkozik be nekünk Chopin – kivéve a némileg naiv zenekari kíséretet, de ezt az egy fogyatékosságát én szívesen elnézem. A mozarti kristály-klasszicizmus romantikus reinkarnációjaként becsülöm a két versenyművet és egyszerűen képtelen vagyok őket megunni. Még akkor is, ha szerzőjük a későbbiekben, már Párizsban élő emigránsként jóval fajsúlyosabb és tömörebb darabokkal jeleskedett.
Vegyük a körülbelül hatvan mazúrkát, ennek a lengyel népi táncnak a művészi megdicsőüléseit. Van közöttük nyersebb hangvételű, népiesen spontán, van közöttük nemes fájdalommal telített, bájosan kifinomult, de merészen kísérletező is, például a híres kromatikus a-moll, amely a természetes moll hatodik fokú szextakkordjával indul és zárul. A Chopin-mazurkák legjelentősebb továbbfejlesztője mintegy fél évszázaddal később a nagy orosz misztikus Szkrjabin volt. Hallgassuk most meg az op.7-es a-moll mazurkát, amely nemes egyszerűségű dallamával, fennkölt melankóliájával s helyenként markánsabbá váló népiességével tűnik ki.
Az eredetileg arisztokratikus, ugyancsak lengyel eredetű, méltóságteljes jellegű polonézból hat mesteri darabot komponált Chopin. Szintén többféle világot találunk közöttük. Így például egy hősiesen patetikus c-moll polonézt, egy szigorú, szinte már brutálisan vad fisz-moll polonézt, egy konvencionális, de nagyon ihletett A-dúrt polonézt, a virtuózan szárnyaló, méltán népszerű Asz-dúr polonézt vagy az egyszerre hősies és kételkedő cisz-moll polonézt a maga elvágyódó és elragadó, pazar harmóniájú középrészével. A szintén Asz-dúrban fogant polonéz-fantázia egyik kedvencem, Chopin kétségtelenül legbátrabban előretekintő, megdöbbentően újszerű, rejtelmes hangulatú szerzeménye, de erre később még visszatérünk. A keringők, ahogy arra már céloztam, Chopin leginkább szalonszerű alkotásai – ám a briliáns sziporkázás köntöse alatt itt is feltűnnek mélabús, meglepő, jövőbe tekintő momentumok.
Ezekben a táncformákban számtalan báj és gyöngyszem található. Magam azonban jobban kedvelem a konkrét táncgesztustól mentes, megszabott ritmikus sémákat nélkülöző műveket. Például a prelüdök lakonikus rövidségét és az általuk teremtett, bizarr kifejezőerővel telített zenei univerzumot. A 24 prelüd a kvintkör logikája alapján, azonos előjegyzésű dúr és moll hangnemek váltakozásával fokozatosan bejárja a tonális zene egész hangnemi birodalmát, minden reális hangnemben egy darabot vagy inkább darabocskát alkotván. A 24 prelüd ennélfogva szerves egészet alkot és előadásukat csak egyvégtében tudom elképzelni. Most viszont kivételt teszünk és Chopin stílusának szemléltetése céljából három különböző prelüdöt fogunk meghallgatni: a mélabús, lassú, kromatikusan fájdalmas e-moll prelüdöt, a naiv egyszerűségű zenei mottónak számító A-dúr prelüdöt és végül Chopin egyik brutalitással határos expresszív kilengését, a g-moll prelüdöt.
Az etüdökből ugyancsak 24-et komponált Chopin, két sorozatban. Sem előtte, sem utána nem komponált senki ilyen költői, átszellemült, „technikai gyakorlatokat“. Ha a két zongoraverseny Mozart romantikus megtestesülése, a 24 etüdben mintha Johann Sebastian Bach öltött volna 19.századi testet. A barokk motorika, a zseniálisan alkalmazott szekvenciák, az elvont mozgás varázsa és a kimeríthetetlenül gazdag chopini harmóniavilág teszik ezt a két tizenkét etüdből álló sorozatot a zongoramuzsika gyöngyszemévé. Egy koncerten történő előadásuk annak a bizonyítéka, hogy az illető zongoraművész meghódította az előadói Parnasszumot. Találunk azonban közöttük alapvetően lírait is, mint például a híres E-dúr etüdöt..
További Chopin-csúcsteljesítmény a két tucatnyi noktürn, az „éjjeli zenék”. Sokan írtak még a szerző után noktürnöket, de ilyen poézissel, ilyen gazdag zenei tartalommal; ilyen álomszerű atmoszférával, hasonló szélesen kibontott, operaáriára emlékeztető melódiákkal vagy a bonyolult kísérőfigurák egyensúlyával már soha. Nem ritkán öt percbe sűrített emberi drámák ezek a noktürnök, elsöprő érzelmi kitörést kifejező középrésszel. Pontosan ilyen noktürn az op.27-es No.1-es cisz-moll, amelyre valamennyi itt elhangzott leírás érvényes.
Néhány mondat a – legalábbis chopini léptékkel – terjedelmesebb formájú scherzókról és balladákról. Chopin mindkettőből négyet komponált. A ciklikus szonáta rendjéből kiragadott scherzókat részben Mendelssohn ilyen jellegű remekművei ihlették. Hozzám a b-moll scherzo gáláns virtuozitása, magasztosan áradó boldogsághangja és a cisz-moll scherzo eltökélt pátosza állnak a legközelebb. A négy gyönyörű balladát valószinűleg Adam Mickiewicz irodalmi balladái ihlették, de minden további részletet illetően csak találgathatunk. Igaz, megjelentek önkényes programmagyarázatok, de a szerző ezeket sohasem erősítette meg. Számomra az utolsó, f-moll ballada a „primus inter pares“, első az egyenlők között. Főtémája a zenetörténet egyik legszebb melódiája; külön megemlítendő a mű feledhetetlen szépségű és katarktikus kódája. Mellesleg a Chopin-kódák katarzisai önmagukban is megérnek egy misét.
Nem kerülhetjük meg a formailag legnagyobb léptékű négytételes szonátátat sem. Az ifjúkori, figyelemre méltó módon kísérletező c-moll szonátán kívül Chopintől két ilyen művet ismerünk. Méltán híres a b-moll szonáta halhatatlan gyászindulója, amelynek fúvószenekari változatával helyenként valódi temetéseken is találkozhatunk. A hallatlanul koncentrált, bosszúszomjas és kísérteties szonátán egyfajta lázas önkívület hatását fedezhetjük fel. A h-moll szonátát sokkal líraibb, rapszodikusabb, szelídebb szenvedélyesség jellemzi. Ebből a műből az utolsó tétel hatnyolcadban áradó, éneklő száguldását kedvelem a leginkább. De az egyébként szigorú szonátaformában íródott f-moll fantázia, amely a legenda szerint George Sand és Chopin konfliktusát dolgozza fel, szintén vetekszik a szonáták drámai erejével.
Végezetül ejtsünk néhány szót az Asz-dúr polonéz-fantáziáról, amelyet rövidesen meghallgathatunk. Chopin utolsó nagyobb lélegzetű műve ez, időtartama tizenkét perc. A polonéz ritmusa és táncgesztusa csak elvétve jelenik meg benne. Felépítése, motivikus fejlesztései meglepően újszerű modelleket vetítenek előre, de állandóan változó harmóniái is a békétlen keresés hangulatát mélyítik el. A darabnak van egy sejtelmesen titokzatos, fátyolos ragyogása, hirtelen kitörésekkel és csendes meditációkkal fűszerezve, amelyeknek a mindent elsöprő kóda hatalmas apoteózisa vet véget.
Ennyit szerettem volna Chopinről elmondani Önöknek. A továbbiakban engedjük át a szót a zenének. A magam részéről köszönöm megtisztelő figyelmüket.