Sátoraljaújhely – Lavotta Ház, 2012.1.22.
Tisztelt ünneplő közönség!
Köszönöm a megtisztelő felkérést. Jártam én már ebben a kicsi, de ízlésesen berendezett házban mint zongorista, mint vendég, mint vásárló, mint előadó, mint hallgató, mint zsüriző és mint felkészítő tanár, de ünnepi köszöntőt még nem tartottam. Annál feszélyezettebben fogtam neki beszédem írásának – ellensége vagyok minden közhelynek, minden fölösleges szószaporításnak, de minden elhamarkodott aktuálpolitikai párhuzamkeresésnek is. Vajon mit lehet mondani a Magyar Kultúra Napján olyat, ami nem fúl semmitmondó általánosságokba, nem lop más gondolataiból, nem sérti meg senki érzékenységét s ugyanakkor mégis ütőképes, mához szóló és eredeti?
Rendkívül ütőképes és önmagáért beszélő például az a tény, hogy január 22-nek Sátoraljaújhelyen jeles hagyományai vannak. Volt itt már többször Szózat-éneklő megmérettetés, Himnusz előadóverseny zongoristáknak, most pedig egy példátlan jubileumi év kezdődik a Magyar Kultúra Napján Dombóvári János kezdeményezésére, irányítása alatt és főszereplésével. Példátlan sikertörténet az övé. Az 1980-as évek vége felé, amikor még számomra egy Magyarországon való félnapos tartózkodás is ünnepnek számított, sejtelmem sem volt erről a megdöbbentően színes sok mindenről, ami Újhelyen már javában szerveződött. Az egyén tehetsége, küldetése, felelőssége jelenik meg abban a 25 éves életpályában, ami Jánost Sátoraljaújhelyhez köti.
Most, 2012-ben már nem húzódik kilométernyi autósor a kettészakított Újhely határátkelője előtt, kedvetlen őrök sem osztogatnak pecséteket, nem ellenőriznek igazolványokat, sőt már a túloldalról is eltűnt a „behajtani tilos” tábla a legendás virágtéglikkel együtt. Látszólag szabadság honol, de örömünk mégsem felhőtlen: a kultúra szabad kibontakozása előtt nem politikai, hanem gazdasági akadályok tornyosulnak. Nem jut pénz a rendezvényekre, leépítés a közszférában, megszorítás a mindennapokban – függetlenül az épp regnáló pártoktól, politikusoktól. Nálunk, a határ másik oldalán elképesztő és végül hitelesnek bizonyuló dokumentumok látnak napvilágot a gazdasági maffia diktatúrájáról. A kultúrára csak annyi pénz jut, amennyit valakik morzsaként odavetnek a kultúrát még szervezni hajlandó megszállottaknak vagy a nem ritkán bürokratikusan alkalmatlan intézményeknek – eltekintve a nagyobb vásárlóerőt megszólítani képes és ezért reklámra, magánszféra általi támogatásra vagy inkább pénzmosás levezetésére is alkalmas sztároktól.
Engedjék meg, hogy beszámoljak egy személyes, de a mai nap talán érdekesnek számító szokásomról. A határ felől ballagván a Rákóczi utcán felfele minden egyes ittlétemkor meglátogatom a hírlapárust, ahol legalább húsz percig tüzetesen tanulmányozom az aktuális folyóiratokat, hogy aztán vagy kétezer forint értékben el is vigyek belőlük. Viszek jobboldalit, baloldalit, liberálist, népnemzetit, ilyet is, olyat is. A szlovákiai viszonyokhoz képest újra és újra meggyőződök a magyarországi újságírás magas színvonaláról, a választékos nyelvezetről, a stilisztikailag érzékeny árnyalatokról, a tárgyalt témák olvasmányos feldolgozásáról – még ha panaszkodunk is a nyelv állítólagos elkorcsosodására. Úgy gondolom, magyarként igencsak és jobbal lehetek büszke arra a példátlan kifejezőerőre, amit nyelvünkben találunk és amit művészien aknáznak ki az írott szó virtuózai, kultúránk jeles ápolói. Amire viszont nem lehetek büszke, az a szintén példátlan megosztottság, ami a magyar kulturális, szellemi életben időtlen idők óta dúl.
Nincs abban persze semmi rendkívüli, hogy társadalmi rétegtől, származástól, egyéni motivációktól függően különböző felfogások léteznek nyelvről, nemzetről, kultúráról vagy a követendő utakról. De az a néha már betegesnek tűnő gyűlölködés, ami az egyes szellemi irányzatok frontemberei között gyakran uralkodik, igencsak elgondolkodtató. Lehetne sokat morfondírozni megtörtént vagy elmaradt rendszerváltásról, hatalomátmentésről, a történelmi igazságtétel szükségességéről, elmaradt vagy felmás katarzisokról, Trianonról vagy akár a jelen különbözőképpen megélt viszontagságairól. De mindenekelőtt arról, szükséges és lehetséges-e egyáltalán egy olyan átfogó társadalmi megbékélés, ami nem a hatalom varázsigéjén, hanem a bátor, magyarként, emberként, európai és világpolgárként is öntudatos közösségek önszerveződésén alapul. A fenti kérdésre válaszolt igen jelenti majd számomra azt a pontot, amikor maradéktalan derűvel, nyugodt büszkeséggel ünnepelhetem a Magyar Kultúra Napját.
De a realitás most még másról szól. Nálunk, Szlovákiában például a kettős állampolgárság ostoba tiltásáról és a felvidéki magyarság folyamatos fogyásáról, szellemi és anyagi leépüléséről. Határon innen és túl a valóban vállalható kulturális értékek háttérbe szorulásáról, a kulturális barbarizmus egyre félelmetesebb előre töréséről, a manipulálható tömegek kereskedelmi butításáról, a már említett korrupt, antihumánus gazdaságpolitika dominanciájáról. De ne legyünk pesszimisták. A szabad mozgástér most már mindannyiunk számára adott. Mindannyiunk tehetségén, teremtő erején, felelősségvállalásán múlik, hogyan tudjuk megóvni legjobb hagyományainkat s milyen új kincseket hozunk létre szellemi műhelyeinkben.
Az egyik ilyen szellemi műhely éppen a Lavotta Ház, nagymestere Dombóvári János, egyik ifjú társa pedig Szabó Sándor. Ők ketten indították el azt a jubileumi évet, amely még tartogat számunkra jónéhány zenei kalandot, a szó legnemesebb értelmében. Megtisztelő, hogy jelen lehettem e nagyszerű rendezvénysorozat nyitányán és néhány gondolatommal hozzájárulhattam annak ünnepi jellegéhez. Végezetül engedjék meg, hogy e jubileumi évhez Dombóvári János barátomnak és társainak jó egészséget és sok energiát, Önöknek pedig sok, igazi szellemi felüdülést nyújtó zenei estét kívánjak.
Isten, áldd meg a magyart!